Mikszáth Kálmán

Mikszáth Kálmán (1847-1910)

1847-ben született a Nógrád megyei Szklabonyán. Apja jómódú falusi birtokos volt, s egyben ő bérelte a helyi mészárszéket és kocsmát. Nemességükről is regéltek a családi legendák. Noha ezen csak az ő emlékezetük őrködött, a levéltárak nem vigyáztak rá. Minthogy a határvonalon, a paraszti és az úri osztály mezsgyéjén élt a Mikszáth család, s ott élt a fiatal Mikszáth is. Együtt játszott a falusi gyerekekkel, hallgatta az öregek meséit. De módja volt rá, hogy tanulhasson. S így egyszer majd hangot is tudott adni mindannak, amit hazulról, a szülőföldről, a népből hozott magával.

Mikszáth ősei többségükben tudományszerető, klasszikus műveltségű, tollforgató evangélikus papok, akik egyházi és történeti dolgokban egyaránt jártasak. Családi hagyomány, hogy látogatják a külföldi egyetemeket Wittenbergben, Halléban, Jénában hallgatták a teológiát, nevelőként bejutottak nemesi családokhoz is, ami szintén csak képzettségüket mutatja. Lelkészkedtek számos falu parókiáján, Gömör, Nógrád, Sáros megyében. Működésüket feljegyezték az egyházi anyakönyvek, hol pappá avatáskor, hol püspöki részvétellel történt beiktatásokkor. Mikszáth Dániel főesperes a lutheránus egyház régi történeti könyvei szerint 40 évig lelkészkedett. Egy másikuk pedig a XVIII. században, 1780 körül 25 évig volt falusi lelkész.

A Rimaszombaton és Selmecbányán töltött diákévek után a kor kedvelt úri pályájára küldte a családi nagyravágyás: jogász lett Pesten. Anyja remélte, hogy fia így egyszer majd teljesíti becézett vágyát: szolgabíró, megyei úr lesz majd belőle. 1871-ben otthon, Nógrádban el is kezdte Mikszáth megyei pályáját: esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett. De csakhamar otthagyta hivatalát, egy gyarmati ügyvéd irodájában dolgozott tovább. 1873 nyarán megnősült. Titokban, a család háta mögött megesküdött volt főnöke leányával, Mauks Ilonával. Tiltakozott ez ellen a házasság ellen a Mauks család. Ők nem bíztak Mikszáthban. Hiszen nemcsak a megyénél, az ügyvédi irodában sem bírta ki soká. Egykedvűen dobott oda minden kínálkozó állást. Neki nem hivatal kellett, hivatása volt: író akart lenni. “Könnyelmű ember” – mondta ki róla az ítéletet a nógrádi dzsentri világ.

1873 végén fiatal feleségével együtt Pestre költözött. Megkezdte harcát az írói érvényesülésért.
Az 1873-78 között Pesten töltött öt esztendő Mikszáth életének legválságosabb időszaka, jellemének, írói tehetségének, emberi és szellemi teherbírásának súlyos próbája. Derűs gyermekkorának, ifjúságának még az apró emlékeit is drága aranypénzre váltja műveiben; ezt a korszakot babonásan elkerüli. Sebeket kaphatott, amelyeket még évtizedek múlva is fájdalmas volt érinteni. “Nem szerette fiatalkorunk szomorú idejét emlegetni” – emlékszik vissza felesége is. S ha mégis szóba kerültek, “másra terelte a beszélgetést”.

1873 októberében hódítóként vág neki a pesti élet sűrűjének. “Eredeti hóbortja ez, ahogy meg akar élni a tollából” – hökkentette meg merészségével barátait is. Félig tréfásan maga is megjegyzi egyik írásában, hogy az életfenntartás szempontjából az írók és a királyok állnak a legmagasabb sorban, mint akiket az egész nemzetnek kell eltartania. Nem az író, hanem a kor gyengesége volt, hogy csak a király eltartására vállalkozott. Ez a korszak a magyar irodalomban a kísérletezés időszaka. A régi eszmék, irányzatok már nem vonzanak, az újak pedig még születőben vannak. A kiegyezést követő csalódás nemcsak közéleti válsághoz vezetett, de az irodalomban is a kiábrándulást emelte uralkodó eszmévé. Mikszáth ebben a nyomasztó politikai, szellemi környezetben kísérli meg, hogy nevének irodalmi rangot, tehetségének elismerést, feleségének biztos anyagi helyzetet teremtsen.

A gyors sikert azonban az ő akarata sem bírta kidacolni. Ehhez nem volt elég a tehetség, értő és törődő kor is kellett volna hozzá. S Mikszáth a kiegyezés korának Magyarországán élt. Hiába volt minden erőfeszítése. Elbeszélései jobbára nyomtalanul kallódtak el a szerkesztőségek asztalán. Első megjelent novellás kötetét nem vette észre a közönség. bizonytalan jövőjű, kétes lapokba írogathatott csak filléres cikkeket. Feleségétől el kellett válnia. A kilátástalanság s az egyre jobban szorító nyomor kényszerített rá.

1878-ban újságíróként Szegedre került. S itt, a nagyalföldi polgár-paraszt városban magára talált. Szerették, megbecsülték.
Szeged és Mikszáth kapcsolata termékenyítő, ösztönző, újjáformáló találkozás volt. 1878. augusztus elsején érkezett Szegedre szegényesen, megviselten. Amikor a pályaudvaron csomagjáról kérdezősködtek, némi malíciával a zsebébe hozott két inggallérra mutatott: “Íme a kofferem.”

Mikszáth közel 3 évet töltött a városban, bár átmeneti állomás volt életében, írói pályáján mégis sorsfordulót, korszakos változást jelentettek a szegedi évek. “Innen kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre, senki se korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni, ez alapította meg szerencsémet. Írtam, ami éppen jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ők pedig engemet.” – A vidéki újságíró szerencséje, hogy saját birodalma, szabad vadászterülete az egész lap.

Itt egy egészen másfajta paraszti világ nyílik meg előtte, a misztikummal töltött, babonás, naiv nógrádi faluval szemben ez a paraszti élet ridegebb, keményebb. S ő itt mégiscsak kívülálló, s szinte néprajztudósi alapossággal mélyedhet el a különböző típusokban…

Mikor 1881-ben visszatért Pestre először egy népszerű hetilap, az Ország-Világ segédszerkesztője lett. Valójában ugyanabba a szegényes szállóba tért vissza, ahonnét Szegedre elhívták. Ő maga így emlékszik vissza ezekre a napokra: “Az irodalmi viszonyok azonban rosszul festettek. Micsoda nagyurak most a fiatal írók mihozzánk képest. Akkor írtam A jó palócok egyes novelláit, és kaptam értük egyenként öt forintot. Pepecseltem pedig némelyiken tíz napig. Kerestem tehát naponként az irodalommal tíz krajcárt.” – Egyik barátja így emlékszik vissza ezekre a napokra: “Legtöbb bajunk volt Mikszáth Kálmánnal, aki akkortájt írogatta A jó palócok legszebb darabjait. Többnyire mindig később hozta el egy- egy kéziratát, mint ígérte, mert nagyon fázott odújában. Némelyik kis remekét: A bágyi csodát, a Filcsik históriáit háromszor is átírta.”

A fordulatot Mikszáth életében az jelentette, hogy egy néhány éve alakult, népszerű újság, a Pesti Hírlap egyik napról a másikra újságírók nélkül maradt. Az újságírók összevesztek a kiadóval és kiléptek. 1881 májusában ezért szerződtették Mikszáthot a Pesti Hírlaphoz, melynek azután évtizedeken keresztül munkatársa maradt.

A másik nagy esemény életében, hogy 1881 augusztusában megjelent a Tót atyafiak című novelláskötete, négy korábban már különböző lapokban közreadott elbeszéléssel. Mikszáth szinte egyik napról a másikra híres író lett. A lapok tele voltak a kötet magasztalásával, mindenki az eredeti írói hangot dícsérte, neves külföldi szerzőkkel mérték össze. A stílusában legközelebb álló világhírű amerikai íróhoz hasonlítva, magyar Bret Harte-nak nevezték.

Amikor következő novelláskötete, A jó palócok, 15 kisebb elbeszélés megjelent 1882 januárjában, az írói hírnevét végleg megalapozta. A lapok versengtek a kézirataiért.

A késői jóvátételt is megadta az élet: hétévi különélés után, 1883-ban, újra megesküdött volt feleségével, Mauks Ilonával. Tehetsége előtt nemcsak a közönség, meghódolt a hivatalos Magyarország is. 1887-ben képviselő lett, s az maradt élete végéig. Megkapott minden külső elismerést. A 80-as évektől kezdve nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott volt az élete. Eseménytelensége jelezte békéjét.

Mikszáth azonban nemcsak nagy tehetség volt, nagy volt embernek is. Egyéni sorsánál jobban izgatta népéé, nemzetéé. Élete felszíni nyugalma épp ezért a lélek belső útját nem tükrözte vissza. Arról a művei vallottak. S itt nem a fények nőttek, az árnyak sokasodtak meg. Mindjobban elkomorult a kezdetben derűs mikszáthi hang. Holott mint író, Jókai nyomán indult. A romantikus mesét, a felhőtlen idillt, a könnyed, áttetsző humort szerette. Későbbi műveiben azonban a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszottak már. Mögöttük a mélyben ott sötétlett a lélek szomorúsága. A kor kényszerítette rá, hogy megváltoztassa hangját.

A kiegyezés korának félfeudális Magyarországa a maga időszerűtlen, bomló társadalmi berendezkedésével kihívta maga ellen a jobbak bírálatát. S Mikszáth közéjük tartozott. Jó szeme volt, gondolkodva élt: az élet egyre növekvő megbetegedése nem kerülte el a figyelmét. Művei híven tükrözték vissza az úri- nemesi társadalom fokozódó erkölcsi-szellemi züllését, belső szétesését. A valóságot írta: ítéletet kellett mondania. A kritikai realizmus lett a módszere. Nagy kritikai realista regényei (Beszterce ostroma, Az új Zrínyiász, Különös házasság, A Noszty-fiú esete Tóth Marival, A fekete város) a leleplező gúny, a szatíra fegyverével segítettek az időnek. Bomlasztották azt a világot, amelyet már halálra ítélt a történelem. Az ember tiltakozott bennük egy mindjobban elembertelenedő világ ellen.

Forrás:
Véber Károly: Így élt Mikszáth Kálmán